Eger

Egri borvidék
Eger az egykori Oszmán Birodalom északi határterületén fekszik, a kadarka mellett régi fehérbor-szőlőfajták termőhelye volt a Bükk-hegység déli lejtője. Riolittufa talajba vájt pincékben, Eger föld alatti labirintusaiban érnek ma is a híres egri borok. Az összenyitott pinceágakon keresztül a város a föld alatt gyakorlatilag teljesen átjárható. Az üregek egy része természetes eredetű, többségük viszont mesterségesen kialakított, faragásokkal díszített.

Eger a X. századtól lakott volt, a XI. század elejére már jelentős méretet ért el a település. Az első püspökségek egyikét Egerben alapította Szent István királyunk, az ide költöző szerzetesek magukkal hozták a saját szőlőfajtáikat. A tatárjárás megtizedelte a lakosságot, IV. Béla király a helyükre vallonokat telepített, akik a szőlőtermesztési és a borkészítési ismereteiket (pl.: a hordó használatát) meghonosították. Az Eger környéki dombok irtáshelyeit a XIII-XIV. században telepítették be szőlővel. A megtelepedő cisztercita szerzetesek ezekből a szőlőkből fedezték borszükségleteiket.

A város szerepe a magyar középkor első századaiban igen jelentős volt: a várban székelt a legnagyobb püspökségek egyike, amihez nemcsak Heves megye, hanem az egész északkeleti országrész is tartozott. Az egyházi központ hatásának tulajdonítható a szőlőművelés fejlesztése, hiszen az egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor. A bortermésből tizedet, dézsmát kellett az egyháznak és a világi intézményeknek adni királyi rendelet alapján. Az első pincéket is a dézsma tárolására építették.

Több évtizedes sikertelen ostrom után 1596-ban a törökök elfoglalták az egri várat, ezután 91 évig tartozott a felügyeletük alá, de a szőlőtermesztés nem tűnt el. Ennek oka, hogy ugyan a törökök nem nagyon fogyasztottak bort, de komoly bevételük származott belőle.

A XVII. században a vörösborszőlő-fajták egyre nagyobb teret nyertek a fehérborszőlők rovására. (A törökök elől menekülő rácok hozták magukkal a héjon erjesztéses vörösborkészítés technológiáját és a kadarka fajtát is.) A vár 1687-es visszafoglalása után a város és környéke gyorsan újra benépesedett, ebben a két évtizedben terjedt el a szőlő monokultúra. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a XVII. század végén és a XVIII. században alakult ki.

1886-ban jelent meg Egerben a filoxéra, ami a szinte teljesen kiirtotta a szőlőket. Az újratelepítés (rekonstrukció) során új fajták is bekerültek a borvidékre.

Annak ellenére, hogy az ökológiai adottságok a fehérszőlő termesztésének kedveznek, az Egri Bikavér tette híressé a borvidéket. (Bár Szekszárdon előbb készült bikavér, az egri ismertebb.) Ez a bor több vörösborszőlő borának házasításával készül. Valaha a kadarka különböző változatai adták az alapját, ma gyakran a kékfrankos. Magyarország eredetvédett borai közül ez volt az első. A hegyközség 1997-ben alkotta meg a "Bikavér kódex"-et. Egyik legfontosabb szabálya, hogy termőhelyen javasolt fajták közül legalább három borából kell házasítani a Bikavért (egy fajta 50%-nál nagyobb arányban nem szerepelhet és minden felhasznált fajtából legalább 5% kell). A borvidéken híres bor még az Egri Leányka és a Debrői Hárslevelű, valamint a Verpeléti Olaszrizling is.

Jellemző szőlőfajták
királyleányka, olaszrizling, kékfrankos, pinot noir, cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot, syrah

Földrajz, éghajlat
A borvidék talaja lávakőzet, riolittufa. Klímája hűvös, kevés csapadék, hosszú tél jellemzi. Viszonylag későn tavaszodik.

A borvidék területe 6000 hektár.

Forrás: https://www.boraszportal.hu/magyarorszag-borvidekei/egri-borvidek-18