Magyarország

Magyarországon - sok más európai országhoz hasonlóan - már a római korban (de még azelőtt, hogy Pannónia római kézre került volna) foglalkoztak az itt élők szőlőtermesztéssel és borkészítéssel. A honfoglaláskor őseink már kialakult szőlő- és borkultúrát vettek át a Kárpát-medencében, majd a kereszténység terjedésével megnőtt a püspökségek, szerzetesrendek szerepe a borkultúra terjesztésében és fejlesztésében. Szent István, majd az utána következő uralkodók az egyháznak hatalmas földbirtokokat, s azokkal szőlőterületeket adományoztak, így segítve a mennyiségi és a minőségi bortermelést.

A középkorban már jelentős külkereskedelmi forgalom származott a magyar borok értékesítéséből, ebben az időszakban a magyar bor valamennyi jelentősebb birodalmoba eljutott. A török hódoltság idején váltak jelentősebbé a magyar kézen maradt szőlőtermesztő területek, mint Tokaj-Hegyalja, Sopron és Pozsony (Fertő tó) környéke.

A tokaji borok a 18. században már híresek voltak az európai uralkodók körében is, emiatt persze hamisították is őket. Ezt megelőzendő 1723-ban már törvényt hoztak a borhamisítás ellen.

Nagy csapást jelentett borkivitelünkre nézve az 1746-ban felállított Bécsi Kereskedelmi Tanács, aminek hatására az addig hellyel-közzel állandó piacot jelentő sziléziai, lengyel-, porosz- és oroszországi kivitel nagymértékben lecsökkent. A magyar borok helyét egyre inkább a francia, a spanyol, a portugál, a görög valamint a rajnai borok foglalták el, így a század végére boraink szinte teljesen eltűntek az európai országok piacáról.

Ezen nehézségek mellett a magyar bortermelők érdektelenségének eredményeképpen túl sok fajta szőlő termett, nem alakulhatott ki standard minőség, ami szükségszerű stagnáláshoz, sőt visszaeséshez vezetett. Ezt felismerve szorgalmazta Széchenyi István a tudományos tapasztalatok modern alkalmazását és a specializálódást a bortermelés terén is. A szabadságharc vívmányaihoz tartozott a belső vámrendszer megszüntetése, amely többek közt a borkereskedelmen is lendített. 

Az 1867-es kiegyezés után kismértékű fejlődés következett be borászatunkban. A termelők és a borkereskedők kedvezményeket kaptak: új üzem létrehozásához adómentességet, szőlőtelepítéshez pedig kölcsönöket. Növekedett tehát a szőlő termőterülete, de ennek ütemét nem követte a technikai és a szaktudásbeli színvonal növekedése. Így a fejlődés megtorpant. A földművelésügyi miniszter 1867-ben szakembereket, többek között Entz Ferencet, a Budai Vincellér és Kertészképző Intézet igazgatóját bízta meg a magyar szőlészet és borászat helyzetének kivizsgálásával. A jelentésből kiderült, hogy a szőlőterületek elhanyagoltak, vagy nem megfelelően vannak megművelve, aminek következtében gyenge minőségű a szőlő és végeredményben a bor. A termelők jó részénél hiányosak voltak a feldolgozáshoz szükséges eszközök, valamint a tárolóedények. Emellett - néhány borkereskedőt kivéve - alacsony színvonalú volt a magyar borok külföldi propagandája, forgalma, világpiaci kereslete nem állt arányban a lehetőségekkel.

Keleti Károly felmérései alapján Magyarország szőlőterülete 1875-ben 425,3 ezer hektár volt, 12 év átlagában 4 millió hektoliter bort termeltek, melynek 20%-a került exportra.

A századfordulón óriási pusztítást végzett a filoxéra-járvány a szőlőállományban. (Pl. Budán az egykor híres sashegyi és gellérthegyi állomány teljes egészében kipusztult.) Ennek hatására hangsúlyosabbá kezdett válni az alföldi szőlőtermesztés a futóhomok kedvező hatása miatt. 1880-90 között pedig a szőlőperonoszpóra pusztított az országban, főleg az akkor fejlődésnek indult új termőhelyeken, ami szintén visszavetette a szőlőtermelés fejlődését.

A század végén újra megjelent a borhamisítás súlyos problémája, emiatt hozták 1893-ban azt a törvényt, mely egyértelműen megtiltotta a mesterséges borok készítését, valamint a bor vizezését.

A következő sokkot a trianoni békeszerződés hozta, amikor az ország az elvesztett területeivel együtt elvesztette szőlőültetvényeinek egyharmadát és a belföldi piac kétharmadát is. Emellett a háborút követően Magyarország elvesztette hagyományos piacat (Németország, Ausztria, Lengyelország, Csehország, Szlovákia). 1914-15-ben még 2 millió hektoliteres volt a magyar borexport, addig az 1929-ben kezdődött világválság végére, 1933-ra a mennyiség 200 ezer hektoliterre esett vissza.

A II. világháborút követően a szőlőterületeket sem kerülték el az egész mezőgazdaságot érintő erőszakos államosítások. A folyamat végén a bortermelés zöme is nagy állami cégekhez került. Ebben az időszakban a magyar borok fő felvevőpiaca a KGST volt. Természetesen a szocialista piacok mellett mindvégig jelen volt - ha csak csekély mértékben is - a nyugati  piac is. Az ideirányuló export összetétele magyar szemszögből nézve kedvezőtlen volt, hiszen nagy részét folyó bor alkotta, amit a vásárló ország tetszése szerint házasítva hozott forgalomba - többnyire a legalsó árkategóriában, ami a magyar bor amúgy is megkopott hírnevét csak tovább rontotta.

A rendszerváltást - és a KGST piacok elvesztését - követően a nagy bortermelő állami vállalatok nagyrésze tönkrement, ami utat nyitott a magántőkének, ezzel együtt pedig a minőségi bortermelés kiterjesztésére is.

Magyarországon jelenleg 22 borrégió található:
  1. Sopron (Soproni borvidék)
  2. Nagy-Somló (Nagy-Somlói borvidék)
  3. Zala (Zalai borvidék)
  4. Balaton-felvidék (Balaton-felvidéki borvidék)
  5. Badacsony (Badacsonyi borvidék)
  6. Balatonfüred-Csopak (Balatonfüred-Csopaki borvidék)
  7. Balatonboglár (Balatonboglári borvidék)
  8. Pannonhalma (Pannonhalmi borvidék)
  9. Mór (Móri borvidék)
  10. Etyek-Buda (Etyek-Budai borvidék)
  11. Neszmély (Neszmélyi borvidék)
  12. Tolna (Tolnai borvidék)
  13. Szekszárd (Szekszárdi borvidék)
  14. Pécs (Pécsi borvidék)
  15. Villány (Villányi borvidék)
  16. Hajós-Baja (Hajós-Bajai borvidék)
  17. Kunság (Kunsági borvidék)
  18. Csongrád (Csongrádi borvidék)
  19. Mátra (Mátrai borvidék)
  20. Eger (Egri borvidék)
  21. Bükk (Bükki borvidék)
  22. Tokaj (Tokaji borvidék)
Források:
http://www.boraszat.hu/kodex.html
www.wikipedia.hu




 
Ország régiói